Aikido Journal Home » Interviews » Interjú Chiba Kazuoval Aiki News Japan

Interjú Chiba Kazuoval

Írta Stanley Pranin

Aikido Journal #102 (1995)

Fordította Dániel Kati

18 éves ifjúként Chiba Kazuo először látott egy fényképet egy könyvben Ueshiba Moriheiről, és tudta, hogy keresése egy igazi harcművész mester után véget ért. Immár 8 danosan, a San Diego Aikikai vezetőjeként Chiba mesél nekünk az életéről uchideshiként, és részletesen elmagyarázza a shu-ha-ri mögötti koncepciót, továbbá kifejti nekünk a modern aikido világról vallott nézeteit.

Aikido Journal: Sensei, ha jól tudom a harcművészetek tanulmányozását a judóval kezdte és később váltott aikidóra. Mesélne nekünk azokról a napokról?

T.K. Chiba Sensei

Chiba Kazuo: Nos, nagyon szerettem a budót, a judót pedig különösen. Egy nap abba a helyzetbe kerültem, hogy meg kellett küzdenem az egyik magasabb rangú tanítvánnyal, aki két danos volt. Ő egyébként egy remek ember volt, aki sokat tanított nekem a judóról attól a naptól kezdve, hogy beléptem a dojoba, és a dojon kívül is nagyon rendes volt velem. Kis méretű volt, de a judója fantasztikus volt, és a nagyobb ellenfeleket is el tudta dobni anélkül, hogy akár egy kis erőt is használt volna. Sok taiotoshit (testdobás) és yokosutemit (oldalsó önfeláldozó dobás) használt olyan szinten, amit manapság már nem nagyon látni. Mindemellett nagyon gyors is volt.

Mindig legyőzött, de akkor valamiért nyertem egy meccset egy kachinuke shiai során (ebben a típusú küzdelemben a judoka addig harcol, amíg le nem győzik; eztán a helyét átveszi a győztes). Nagyon bántotta az eset, és azt mondta: „Már nem tudlak legyőzni judóban, de nekem még mindig ott a kendo!” (Kendoból is két danja volt).

Egy éjjel megjelent a házunknál és azt mondta, menjek ki, mert kendomeccset fogunk vívni. Nos, akkoriban judóztam és karatéztam, de sose próbáltam a kendót. Úgy gondoltam, majd lesz valami, úgyhogy elmentem vele, és kerestünk egy elhagyatott helyet. A sempai-om engedett nekem némi előnyt azzal, hogy én egy fakardot használhattam, míg az ő kezében csak egy bambusz shinai volt. Olyan gyors volt, hogy meg sem tudtam érinteni, miközben a shinai-a újra és újra csattant a testemen. Elég csúnyán elvert.

Ez a tapasztalat volt az első budóval kapcsolatos megvilágosodásom. Kiábrándulva abbahagytam a judoedzéseket, és elkezdtem gondolkodni a dolgokról. Könnyen lehet, hogy, még ha olyan odaadással gyakorlom is a judót, amennyire csak lehet, és magas fokozatú judoka leszek, aki magabiztos a képességeiben, akkor is előfordulhat, hogy egy shodan kendoka legyőz egy kendomeccs során. Ugyanígy, ha egy kendooktató eljönne a judodojómba, valószínűleg legyőzném, függetlenül attól, hogy mekkora tiszteletnek örvend a kendo világában.

Miután gondolkodtam ezen egy kicsit, arra jutottam, hogy valami hiányzik, és hogy itt valami hiba történhetett; az igazi budo valami más kell, hogy legyen. Úgy véltem egy budo gyakorlónak rendelkezni kell azzal a képességgel, hogy bármilyen körülményre reagáljon, akkor is, ha kard ellen kardot kell használnia, vagy bármi másra. Ezek az egyszerű kérdések vezettek ahhoz, hogy elkezdjek gondolkodni az igazi budo természetéről.

Mivel ötletem se volt, hogy hogy találjam meg azt a budót, amit keresek, kb. hat hónapra felhagytam mindenféle gyakorlással. Tudtam, hogy találnom kell egy tanárt, aki megadja nekem a megfelelő útmutatást.

Aztán egy nap egy könyvesboltban kezembe vettem egy könyvet az aikidóról. Volt benne egy kis fotó O-Senseiről. Mihelyst megláttam, azonnal tudtam, hogy megtaláltam a tanárom. Nem tudtam semmit az aikido technikáiról, de ez akkor nem tűnt fontosnak, és azt gondoltam magamban: „Ez az! Ez egy olyan embernek tűnik, aki megérti, mi a problémám.” Így keltem útra a felé a hely felé, ahol állítólag Ueshiba sensei tartózkodott, hogy megkérjem (kissé merészen, mert nem volt ajánlólevelem), hadd lépjek be az uchideshik közé minél hamarabb, mindegy, milyen áron. Így kezdtem el aikidózni.

Hány éves volt akkor?

Éppen csak túl voltam az érettségin, szóval bizonyára 18 éves voltam. Akkoriban O-Sensei Iwamában élt, így legtöbbször nem volt a Hombu Dojóban. De felkészültem arra, hogy addig üljek a dojo előtt, amíg meg nem engedik, hogy uchideshi lehessek. Így ott ültem, arra várva, hogy valakivel beszélhessek. Február közepe volt (1958-ban), és nagyon hideg. Azt hiszem, az emberek a Hombu Dojoban bolondnak néztek. Három nap múlva O-Sensei megérkezett Iwamából. Waka Sensei (a jelenlegi Doshu, Kisshomaru (Kisshomaru sensei az interjú készítésekor még élt. – a ford.)) minden bizonnyal értesítette, hogy van itt egy furcsa figura, és megkérdezte, mit kellene tenni. O-Sensei azt mondta: „Hozzátok be!”, és így végül találkozhattam vele. Leültem O-Sensei szobájának bejáratánál, és az illemszabályoknak megfelelően meghajoltam. Mikor felemeltem a fejem és ránéztem, azt gondoltam magamban: „Minden rendben lesz”.

O-Sensei azt mondta: „A budo gyakorlása nagyon sokat követel az embertől. Úgy gondolod, képes vagy rá?”. Azt válaszoltam, hogy biztos vagyok benne, mire ő azt mondta: „Nos, akkor jó”. Nagyon egyszerű megbeszélés volt.

És eztán hét évet töltött uchideshiként a Hombu Dojoban?

Igen, és egy nap sem volt az egész időszak során, amiről azt gondoltam volna, hogy ”szórakoztató” – legalábbis nem abban az időben. Most már kellemes érzéssel gondolok vissza arra az időre, de akkoriban ezt nagy megpróbáltatásként éltem meg. (Nevetés). Persze ezt magamnak választottam, azért, hogy elérjek egy célt, nem pedig valami, amit muszáj volt kibírnom, és ebből a szempontból inkább valamiféle luxus volt, minden nehézség ellenére.

Bizonyára van néhány érdekes története az uchideshi időkből…

O-Sensei még jó egészségnek örvendett amikor beléptem a dojoba. Az ott töltött hét év alatt láttam, ahogy a technikái napról napra változnak. Nagyjából egy év elteltével elég tudásra tettem szert ahhoz, hogy ukézhassak neki.

Az edzés O-Sensei-jel nagyon durva volt! Rendszeresen lehorzsoltam a könyökömet iriminage gyakorlása közben, és az edzőruhám ujjaira mindig ráalvadt a vér. O-Sensei technikái olyan gyorsak voltak, hogy nem igazán lehetett őket leukézni. Ami még ennél is nehezebb volt, hogy akkor is azonnal talpra kellett állni, ha nagyon keményen dobott meg, és nem volt szabad levenni a szemünket róla. Egészen a nyakad közepéig érezted mikor megindította a dobást hogy két méterre hajítson át a tatami felett. A karddal is különlegesen gyors volt.

Hogyan írná le O-Sensei „energiáját”?

Olyan volt, mintha valami láthatatlan erő tolt volna. O-Sensei azt mondta, bármikor rátámadhatunk egy bokkennel. Amikor leállt és beszélni kezdett a hallgatósághoz, az nagyon jó alkalomnak tűnt, mivel nem is nézett felénk, de még akkor sem próbálta meg senki sem megütni. Egyszerűen sehol sem volt nyitott. Nem nézett ránk a szemével, de éreztük, hogy a kijével fogva tart minket. Ettől engem teljesen kivert a veríték, és alig tudtam rendesen megfogni a bokkenemet.

Mégis, mivel mi voltunk az ellenfelei, próbálkoztunk, fokozatosan próbálva csökkenteni a távolságot. Ekkor hirtelen feltűnt egy nyitás. O-Sensei sokszor szándékosan megnyitotta magát egy kicsit, hogy segítsen minket az érzékelésünk fejlesztésében. Nem használt olyanokat (ukeként – a ford.), akik nem voltak képesek érzékelni ezeket a nyitásokat.

Abban a pillanatban, hogy O-Sensei csökkentette egy kicsit légzési erejének (kokyu) intenzitását, már meg is indítottunk egy támadást, de akkora már nem volt ott. Emiatt úgy tűnt, mintha előre megbeszéltük volna, mi fog történni. O-Sensei tulajdonképpen már akkor elkezdett mozogni, mikor megindítottuk a támadást. Mi azonban túl lassúak voltunk, vagy nem voltunk képesek ezt érzékelni. Én az efféle dolgot különösen érdekesnek tartom.

O-Sensei azt mondta, hogy az igazi budót olyan tökéletesen kell végrehajtani, hogy előre megbeszéltnek tűnjön. Azt mondta, az nem budo, ha csak akkor kezdesz el mozogni, mikor az ütés már megindult. Csak akkor az igazi, ha külső szemlélő számára előre elrendezettnek tűnik.

Másképp tanította O-Sensei az uchideshiket mint a többi tanítványt?

Az edzés tartalma pontosan ugyanaz volt, de nekünk határozottan megmondták, hogy ne úgy eddzünk, mint a többi tanítvány. A mi edzésünknek sokkal keményebbnek és intenzívebbnek kellett lenni, nem pedig könnyednek és lágynak. O-Sensei ezzel kapcsolatban nagyon szigorú volt.

Az uchideshik ritkán kaptak bármiféle különleges technikai útmutatást. A mi edzésünk legintenzívebb része az O-Sensei-jel való interakció volt mindennapi életének minden egyes területén: személyes segédként szolgálni őt, elkísérni őt az utazásaira, elkészíteni az ételét és a fürdőjét, megmasszírozni a hátát, felolvasni neki és ehhez hasonlók. Azok, akik sosem voltak uchideshik nehezen értik meg ennek a napi kapcsolatnak a jelentőségét.

Kérem, meséljen nekünk erről.

Általában akkor kísértük el O-Sensei-t, mikor olyan helyekre utazott, mint Osaka vagy Wakayama. Ezek az utazások nagyjából egy hétig tartottak. O-Sensei poggyászával és a sajátunkkal megpakolva, bokkennel és joval a hátunkon kellett taxit fognunk a Tokió Pályaudvarra. Mikor odaértünk, O-Sensei azon nyomban kipattant a kocsiból és eltűnt odabent, ránk hagyva a vonatjegyvásárlást és a többi elintéznivalót. Üldöznünk kellett őt a sűrű embertömegen keresztül, míg úgy tűnt, mintha az megnyílna előtte, ahogy haladt előre.

Amikor lépcsőhöz értünk, hátulról kellett tolnunk O-Sensei-t és lefelé haladtunkban egy lépcsőfokkal előtte mentünk, hogy a vállunkra támaszkodhasson. Végül felszálltunk a vonatra. Néhány uchideshi nem tudta tartani a tempót, de O-Sensei ekkor csak felszállt a vonatra és elment nélküle, így mindenkinek mindent meg kellett tennie, hogy ne maradjon le, és felszálljon a vonatra a többiekkel együtt.

A legtöbb fogadót, amiben megszálltunk, úgy rendezték be, hogy ki tudjunk venni két szobából és egy vécéből álló részt. O-Sensei a távolabbik szobában lakott, míg az uchideshi a másik szobába szorult. Nos, O-Sensei akkoriban már napi öt-hat alkalommal is felkelt éjszaka, hogy vécére menjen, és a mi dolgunk volt, hogy támogassuk. Egyáltalán nem tudtam aludni az első három vagy négy évben, mert sosem tudtam, mikor ébred fel.

Mikor felkelt, kinyitottuk az ajtót és felsegítettük rá a haoriját (egy bő kabát, amely elöl némileg hosszabb, körülbelül a csípő és a térd között és véget), majd elkísértük őt vécére, kinyitottuk a vécéajtót és felkapcsoltuk a villanyt. Miután végzett, segítettünk neki megmosni a kezét, majd visszakísértük az ágyba, és visszatértünk a saját szobánkba. Nyilvánvalóan nem tudsz sokat aludni ha ez öt vagy hat alkalommal is megtörténik egy éjszaka. Mindenki fogyott fél vagy akár egy kilót is egy ilyen hét során, és eléggé kimerültünk, mire hazaértünk.

Ami érdekes, az az, hogy nagyjából négy év után már nyugodtan tudtam aludni. Valahogy álmomban megéreztem, ha O-Sensei felkelt, mert vécére kellett mennie. Felébredtem, kiugrottam az ágyból, kinyitottam az ajtót, és ő ott állt! Tökéletes időzítés, ugye? Kialakult egyfajta szó nélküli kommunikáció. Japánul ezt ishin denshinnek hívják, ami nagyjából azt jelenti, hogy „úgy kommunikálni, mintha két embernek egy elméje lenne”.

Ez a fajta edzés teszi lehetővé, hogy a tatamin érezd a partner szándékát. Példának okáért mikor te és a partnered egymással szemben álltok karddal a kezetekben, nem az a fontos, hogy ki az erősebb és ki a gyengébb, hanem hogy milyen tisztán vagy képes érzékelni a partnered szándékát. Ahhoz, hogy a megfelelő időben mozdulj, képesnek kell lenned a nyitások észlelésére, mikor azok megjelennek.

Nem tudom, hogy ez a fajta edzés O-Sensei részéről szándékos volt-e, de mindenesetre hatással volt a technikámra abból a szempontból, hogy képessé váltam a partner által megindított mozgás kijének és a mozgás az időzítésének megfelelően cselekedni mielőtt még gondoltam volna rá. Persze ezt nem tudom megcsinálni minden alkalommal… Bárcsak meg tudnám, akkor igazi mester lennék, nemdebár? (Nevetés.)

Mit gondol, mi a legfontosabb azok számára, akik csak most kezdik az aikidót?

Az emberek annyi különböző dolgot keresnek az aikidóban, hogy nehéz erre általános választ adni. Amikor én még uchideshi voltam, sokkal kevesebb ember edzett a Hombu Dojoban, de majdnem mindenki az úgynevezett „igazi aikidót” kereste. Többen valamilyen értelemben furcsák vagy különcök voltak, köztük olyanok, akik „budofanatikusok” voltak. Elég fura egy csoport volt.

Mára ez sokkal változatosabbá vált. Vannak, akik egészségmegőrzés céljából gyakorolnak, mások a filozófiai vagy a spirituális szempontok miatt – és ez mind jó.

Azonban ami manapság fontossá vált, az az, hogy amennyiben az aikidóra úgy tekintünk, mint egy fára, tisztában kell lenni azzal, hogy ki vállalja az ágak és a levelek szerepét és ki a törzsét és a gyökerekét. Amíg az emberek vállalják a gyökerek és a törzs szerepét, akkor a fa szilárd és egészséges marad, lehetővé téve, hogy ágakat és leveleket hajtson. Ez esetben nincs semmi gond. Az embereknek ezt kéne észben tartaniuk, és nem kéne bizonygatniuk, hogy az aikidónak nem olyannak kéne lennie, mint amilyen most. A levelek levelek, az ágak ágak, és ez így jól van. Ők a fa részei. A kérdés, hogy ki vállalja a felelősséget, hogy megóvja a gyökereket és a törzset?

Én alapvetően úgy vélem, hogy nincs olyan, hogy régi budo vagy új budo. Van egy szavunk, a „kobudo” ami szó szerint „régi budo”-t jelent. Ennek logikai ellentéte a „shinbudo” vagy „új budo” kéne, hogy legyen, de ilyen szót nem használunk a japán nyelvben, ugye? Az új budo modern fejlődési iránya az elsportosodás (sportorientáció – a ford.) felé mutat. Talán megfelelő ezeket „a budo új formái”-nak nevezni, de a hagyományos gondolkodásmód szerint a sportok nem igazán nevezhetők budónak.

Nagyon nehéz megmondani, hogy mely pontig lehet ezeket budónak nevezni. De én úgy gondolom, nincs kétség afelől, hogy a budo alkotja az aikido gyökerét. Az ágak és a levelek ebből nőnek ki. Minden más alkotóelem – aikido mint „életmód”, mint egészségfejlesztés, mint torna vagy egy aszketikus testi tevékenység – ez mind egy közös gyökérből fakad, ami a budo. Hogy az emberek ezeknek a szellemében gyakorolnak, az teljesen rendben van, de a lényeg, hogy nem ők alkotják a gyökeret. O-Sensei mindig hangsúlyozta, hogy „az aikido budo” és hogy „a budo az aikido erejének forrása”. Ha ezt elfelejtjük, akkor az aikido valami mássá változik – egy úgynevezett „életmóddá”, vagy valami olyanná, ami sokkal inkább a jógára emlékeztet.

Beszélne arról, hogyan nyilvánul ez meg a technikákban?

Az én korlátolt tapasztalatom alapján ami engem leginkább megfog az aikidóban az az ésszerűsége és a következetes alapelvek, melyek áthatják az aikidotechnikákat. Például az aikido számos alapelvei között találjuk azt, hogy „az egy sok”. A pusztakezes technikák alapelvei lehetővé teszik, hogy bármikor fegyveres technikákká alakítsuk őket és ez fordítva is igaz. Azokat a technikákat, amelyeket egy ellenfél ellen használunk, ugyanúgy használhatjuk több támadó ellen is. A mozgások pusztakezes technikákból fegyveres technikákká alakulnak és fordítva, egy támadó elleni technikákból több támadó elleni technikákká oda és vissza egy folyamatos, egymáshoz kapcsolódó, szerves folyamat részeként. Ebből a szempontból az aikido nagyon hasonlít egy élőlényhez.

Ez a tulajdonság adja az aikido mint budo egyik kulcsfontosságú értékét. Ezt a fajta mozgást használta O-Sensei is, és ez az aikido egyik legfontosabb eleme (és része az aikido szívének is – a ford.).

Azonban ez a kulcsfontosságú érték nem jelenik meg annyira az egyes technikákban, sokkal inkább áthatja az egész művészetet, mint egyfajta lappangó lehetőség. Egy etikai megközelítést tesz lehetővé, amelyet a modern spiritualitás is keres, más szóval a „shinmu fusatsu”-t, ami a japán budo legmagasztosabb eszményét képviseli: „nem ölni”.

(The full article is available for subscribers.)

Subscription Required

To read this article in its entirety please login below or if you are not a subscriber click here to subscribe.

Username:
Password:
Remember my login information.